Az én hazám...

Körben ülnek sokan, fiatal, ragyogó arcú, boldog édesanyák, ölükben csöpp gyerekek. Mondókázunk, játszunk, énekelünk:  Gyí te paci, gyí te ló...,  Lóga  a lába lóga, Süss fel nap, szent György nap...Egyiket a másik után. A kicsinyek néznek, hallgatnak minket, egy-egy játékos mozdulatnál nagyokat kacagnak.  Hétről hétre sok-sok énekléssel és játékkal telnek a foglalkozásaink, az úgynevezett: "Ringatók".  Ezek a nagyon kicsi gyerekek talán még nem is értik a szót, de már raktározzák a magyar nyelvet, s ezzel együtt a zenei anyanyelvünket is.
Énektanárként mélyen hiszem Kodály Zoltán szavait. " Az általános zenei lélekfejlesztés mellett a zenében a magyarrá nevelésnek olyan eszközét bírjuk, amit semmi más nem pótol...a tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv – mondja Kodály – a második talpköve a zene."
Hogy ezek a karonülő, még járni is alig-alig tudó apróságok húsz, harminc, negyven év múlva, hogyan élnek majd, mit gondolnak nemzetről, hazáról, magyarságról, nem tudom, de felelősségünk van, szülőknek, tanároknak egyaránt. Nem mindegy, hogy milyen országban, hogyan nőnek föl, mivé válnak a gyerekek.

Az én hazám... Ha kimondom,  összeszorul a szívem. Féltem ezt a hazát, féltem a gyerekeinket is.
.
Élesen él bennem az emlék: kisiskolás voltam,  csodálatos énektanárom, Tóth Feri bácsi beszélt nekünk Erdélyről, az ottani magyarokról. Dühödt fájdalmat éreztem sokáig emiatt: "mi az, hogy nem jó helyen vannak a határok?" Aztán később szintén tőle hallottam, hogy: egy magyar népdal nem lehet házi feladat egy magyar gyereknek, az nem lehet lecke...azt egyszerűen tudni kell, az a miénk.  S még mi minden bukkan elő a múltból! Kórusfesztiválok, versenyek, győzelmek. Külföldiek csodálták a magyar gyermekkórust. Zúgott a taps, nem akartak leengedni bennünket a színpadról. A fehér matrózblúzunkon ott volt a kokárda.
 Most is megborzongok, ha eszembe jut,  hogy   több százan énekeltük Kodály-Berzsenyi nagyszabású kánonját:
 "...nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat..." –

Nemrégiben külföldön jártam, ott élő magyaroknál. Nagyon sokan összejöttünk  csak azért, hogy énekeljünk. Kicsit már feledésbe merült iskolai énekeket idéztünk föl .  Micsoda öröm volt! Későre járt, de az éneklésnek nem akart vége szakadni, valaki mindig elkezdett egy olyat, ami még nem volt. Messze az országtól  a népdalokkal hazát teremtettünk magunknak.
Kodály  írta 1927-ben a régi székely dalokról:
"Az utcán állítanám meg vele az embereket, mikor dúlt arccal loholnak a haszon vagy a falat kenyér után, hogy vigasztalást merítsenek a csodakútból. És el akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak: hogy mi a magyarság..."

Gállné Gróh Ilona

Szekszárd, 2007. március 21.